Ez olyan cinikus

 

Pár napja megint nem eszem semmit, de nem is hiányzik semminek az íze. Az étvágyam se hiányzik annyira, pedig egészen más érzés visszagondolni arra a pár hónappal ezelőtti énemre, aki vígan falta fel a világot. De nem, most nem eszem, mert valami bajom van, mert kell, hogy legyen valami bajom, nem lehet minden rendben. Egész nap fekszek a szobámban, nincs kedvem senkihez és semmihez, de azért pörgetem a netet, keresem az ingereket és álmodozom a motivációról. „Milyen jó lenne, ha…” – mondogatom, de érdemben nem teszek érte semmit, mert amint a gondolatból cselekvés válhatna, megszűnik a vágy. Onnan tudom, hogy valami nincs rendben, ha folyton találok kifogást, ha mindent kétszáz százalékban elviccelek és elkerülöm azokat, akikkel foglalkozni akarok. Inkább nem írom meg azt az üzenetet, inkább nem hívom fel azt az embert, inkább hanyatt fekszem az ágyamon és nem csinálok semmit, hogy utána elöntsön a bűntudat. Sajnálom magam és kreálok mellé egy áldozatot is. Újabb kifogás.

Egyszerre vagyok felnőtt és gyerek, aki a köztes úton nem találja magát. Mintha sehova se tartoznék igazán. Ezért könnyű visszanyúlni a régi bevett szokásokhoz, várni a sült galambot, feladni mindent, ha nehézség jön. Nem kérni és nem elfogadni a segítséget, de közben várni a Messiást. Majd úgyis lesz valahogy, majd úgyis megoldom valahogy, ezt tanultam, ebből vagyok. Kötöm valamihez a szeretetet, hálásnak kell lennem, ha valaki kedvel, mert olyan nincs – az én fejemben legalábbis –, hogy egy személy csak úgy kedveljen. Amikor ezt először kimondja előttem valaki, kiguvadt szemekkel pislogok kettőt és értetlenül állok a dolog előtt. Magam elé emelem a Himalája méretű elvárásokat, aztán csodálkozom, ha nem tudom (és nem is akarom) megmászni, helyette elszívok inkább egy doboz Lucky Strike-ot és megiszok hat sört. Ha dicsérnek, akkor újfent keresek valami kifogást, nehogy már meg kelljen köszönni, el kelljen fogadni, hogy valaki dicséretre méltónak talál. Be kell teljesülnie annak az önigazolásnak, miszerint nem vagyok elég. Pont. Sem elég jó, sem elég rossz – semmi. Ebbe az ördögi gondolat spirálba kerülök, amíg újra meg nem unom. Nehéz türelmesnek lenni magammal, hogy olykor a hegycsúcs helyett a völgyben találom magamat. Nem tudok mindig a szépre koncentrálni, csak akkor, ha már eléggé fáj. Nem tudni, mikor jön el az a pont, senki sem tudja. Személyenként eltér, hogy kinek merre van az arany középút, ennek ellenére hasonlítgatjuk magunkat egymáshoz.

Könnyebb kizárni a megérzéseinket is, mert akkor nem kell megmagyarázni őket. Mert az senkinek sem elfogadható válasz, hogy „azért, mert így érzem”. Mindig mindenki mindenben keresi a logikát, de az embernek van szíve is, időnként fel kell, hagyni a racionalizmussal és hagyni, hogy a szív vezessen mindenféle észérv nélkül. Csak hát az ember fél attól, hogy pofára esik. Meg amúgy is – az ember fél. Jobb félni, mint megijedni. Valóban igaz ez minden helyzetre? Nyilván nem. Félni attól, hogy kiderül, most éppen nem vagy olyan jól, mint ahogyan kellene lenned. Félni attól, hogy vannak érzéseid, pozitívak, negatívak egyaránt. Nem kezdeni velük semmit, elfojtani őket, mert az a könnyebb út. Atyám, de kellemetlen ez!

Ha vérciki, ha nem, akkor is kimondom ezeket a dolgokat. Hátha később megbánom, hogy így próbáltam megint letudni a munka részét. De ha meg most nem mondanám ki, akkor azt bánnám meg, hogy már megint nem figyeltem az akkori (azaz a jelenlegi) érzéseimre. Most akkor hogy is van ez? Teljesen össze vagyok zavarodva, nem tudom mit kéne tennem. Pánik helyett viszont nem marad más, csak az örökös szemforgatás és az „én ezt feladom” arckifejezés. Néha talán pont arra van szükség, hogy egy kicsit feladjuk a dolgokat. Néha talán tényleg az kell, hogy egy kicsit várjuk a sült galambot, nem? Mindegy is, nekem ez túlságosan magas. Inkább megyek és panaszkodom másnak, mert ebben éppenséggel elég jó vagyok.

Egy felháborodott levél

 

Tisztelt Cím!

Először is hadd kezdjem azzal, hogy kifejezetten felháborítónak tartom, hogy írnom kell maguknak. Miért? Azért, mert szerintem ezt az egész szituációt meg lehetne oldani holmi levelezgetés nélkül is. Mégis hogyan? Hát úgy, kérem, hogyha leülünk a problémával, ülünk rajta egy darabig és hagyjuk, hogy mélyen átjárjon az a sok rossz érzés, amit mind idáig elfojtottunk magunkban. Mégis milyen világban élünk, hogy arra kell vetemedjek, hogy levelet írjak maguknak, hogy végre komolyan vegyenek. Csak néhány mély levegőre meg egy nagy adag türelemre lenne szükség, nem pedig folytonos pocskondiára, dühös reakciókra és állandó sértegetésre. Csak üljenek le a problémával, ízlelgessék, kóstolgassák a negatív érzésekkel együtt és utána rájönnek, hogy annyira nem is szörnyű a helyzet, mint amilyennek látszik. Nem utazgatni meg bulizgatni kell, hanem megülni a seggükön, kérem! Mert én tudom ám, hogy ezt teszik, de attól a probléma még ott van, létezik, nem szívódott fel bármennyire is ezt szeretnék. Nálam ki ne akarná jobban, hogy ne legyen probléma? Maguknak is jó lenne, nekem is jó lenne – de ehhez idő, türelem és kedvesség kell, márpedig maguk aztán kétségkívül híján vannak mindből. Állandóan csak rohannak, folyton folyvást csak elégedetlenkednek, se ez nem jó, se az nem jó… Én pedig nem győzök rohanni maguk után, csak kapkodom a fejem, hogy akkor most éppen mi a teendő? Mintha állandóan előre kellene gondolkodnom, egy lépéssel maguk előtt kellene járnom. Fárasztó ez ám. Én pedig most fáradtam el. Ideje, hogy kicsit csihadjanak és lejjebb vegyenek abból a temérdek elvárásból, amelyet rám aggatnak. Mi vagyok én, valami robot, aki egy csettintésre megváltja a világot is, ha arra kérik? No, kérem, én aztán nem. Én a magam ura vagyok, engem aztán nem tarthatnak sakkban néhány elvárással! Kipurcannak az idegeim a folyamatos „Jó ez így? Csináljam másképp? Elég lesz? Elég leszek?” kérdéskörtől, amit lefolytatok magukkal. És mi a hála az erőlködésemért? Semmi. Csak az örökös kákán is csomó keresés, a sok megvető, szégyenteljes pillantás és megjegyzés, hogy lehetett volna még egy kicsit. De mennyi az a kicsi? Vagy inkább: mennyi az a még egy kicsi? Az állandó panaszolkodás, az megy, de az, hogy megálljanak és örüljenek annak, ami a jelen pillanatban történik – na, az hiányzik. Mindig csak a törekvés, de igazából ez is csak szóban történik meg, mögöttes tartalom nincs. Akkor meg minek, hogy utána maguk helyett is én szégyelljem magam? Nem akarok több szégyenkezést, remegő kezeket, lábakat, elcsukló hangot és agyvérzést. Az a gally akarok lenni a patakban, amit sodor az ár és néha nekiütközik egy-egy sziklának, lezuhan, ha olykor vízeséshez ér, de utána mindig megy tovább. Se nem lassan, se nem gyorsan, hanem a maga tempójában. Mi lenne, ha maguk is felvennék egy kicsit ezt a mentalitást és csak akkor noszogatnának, ha van már végre valami a háttérben, ami segíti a munkát, mert az elvárások növelése az csak teherként nehezedik a vállamra.

Kicsit bő lére eresztettem a mondandómat, de remélem, célba ér és több levelet, felszólítást a jövőben már nem kell írnom. A válaszukból pedig nem kérek, köszönöm! Nincs szükségem további magyarázatokra és kifogásokra.

Legnagyobb tisztelettel,

jómagam