Elég

 

Fú bazdmeg, asszem én most nem is tudom megmondani, hogy mi van, csak valami van és az minden, csak nem jó. Valami itt, tudod, úgy nagyon fáj. Persze, hogy hülyeség az egész! Szerinted akarom, hogy fájjon? Dehogy akarom, de a mellkasom csakúgy nyeli el ezt a sok szart, én pedig nem tudok mit tenni. Azt mondják, ha beszélek róla, akkor enyhül a fájdalom. Hát én már ódákat zengek, de esküszöm erre a tetves életre, hogy semmit sem enyhült az egész! A mellkasom ugyanúgy hullámzik, az agyam ugyanúgy kattog és hopp, megint ugyanott tartok. Az örök második hely az én otthonom, az egyedüllét jó barátomként mutatkozik be mindenkinek.

Egyszer vagyok, a következő pillanatban pedig nem. Na, ezt döntsd el te nagyokos, hogy most éppen melyik van! Jó, bocs, nem neked szól ez a maszlag, csak már unom magamnak elmondani ugyanazt, így hát elmondom neked is. Nyilván már ezt is unom, de mindegy, mert már belekezdtem, szóval akkor már végigmondom. Igen, akkor is, ha nem érdekel, mert jogodban áll úgy dönteni, hogy itt hagysz te is, ki vagyok én, hogy itt tartsalak? Nem voltam az a küzdőfajta, inkább elengedtem a dolgokat, mert ugyan, minek tartogassam őket, ha úgyse nyerhetek? Fú, mit bánom én, ha az idegeidre megyek, ilyen vagyok és kész!

Utálok ilyen lenni, de egész egyszerűen nem tudok nem ilyen lenni. Szinte égek a vágytól, hogy valaki figyeljen rám, de tök mindegy, mekkora figyelmet kapok, senki nem lesz elég nekem. Nem ellened szól, de sajnos a te figyelmed sem lesz elég, mert majd idővel ezt is szépen bekebelezi az a fekete lyuk, ami a szívem legmélyén van.

Nagyon kérlek, soha ne mondd vagy mutasd, hogy szeretsz, mert sosem tudod elégszer mondani és sosem tudod bizonyítani sem. Úgysem fogok hinni neked. Egy magányra ítélt senki vagyok, aki úgy akar valaki lenni, hogy közben nem is próbálkozik. Olyan vagyok, mint a tiszavirágzás, azon az egy napon fogadlak be, utána hiába is próbálkozol. Na, látod már végre, hogy mi fán termek? Olyan, mintha az egész csak egy paradoxon volna: te próbálkozol, de sohasem annyira, hogy az nekem elég legyen. Úgyhogy most megyek is, mielőtt még te elmennél.

Sapiens

 

Gyűrögeted a ruhád ujját, miután megszólal a fülhallgatódból a My Chemical Romance Cancer című száma. Azóta nem hallgattad, mióta négy évvel ezelőtt elénekelted, utána pedig pár évre rá végignézted valaki küzdelmét a rákkal. A sors fintora ez – mondod keserűen, majd úgy döntesz, hogy most az egyszer végighallgatod ezt a dalt. Nem sokkal később felelevenedik az a Karinthy novella, amelyiknek a végén az áll, hogy „nem tudok beszélni”. Emlékszel, hányszor, de hányszor adtad elő? Rengetegszer játszottad el, hogy nem tudsz beszélni, aztán amikor anyád mondta ugyanezt, akkor csak némán hallgattad, ahogyan egyre kevesebbet mond. Eloszlatod a gondolatot, hogy kötelet képzelj oda, ahol nincs, nem kell jelentőséget tulajdonítani a láthatatlan dolgoknak.

Mert az van, amit látunk, a többi az csupán képzeletünk szüleménye. Bár jól látod a dolgokat, semmi nem igazolja azt, hogy azok úgy vannak. El kell fogadnod, hogy néha elég az, ha csak azt veszed észre, ami a szemed előtt történik. Csak a fájdalomtól óvod meg magad és a csalódottságtól, amit az okoz, hogy mégse az történik, amit várnál. Vajon képes vagy-e kilépni a valóságba azért, hogy végre úgy élj, ahogyan azt már annyiszor elképzelted?

Az érzéseidet gondolatok formájába öntöd, hogy ne kelljen megismerned őket. Sok sebből vérzik ez, de inkább csak ráteszel egy ragtapaszt és mit sem törődsz az alóla csordogáló vérrel. Ezt jelenti, ha mindig csak gondolsz, de érezni sosem érzel. Átvenni mások érzéseit mindig könnyebb, mint szembenézni a sajátjaiddal. Aztán persze ott ülsz a kanapén üresen. Semmit sem érzel, mert azt nem tudod, hogy kell, ezért inkább újra és újra lejátszod a fejedben az emlékeidet és a vágyaidat. Kiszipolyozták belőled azt a szemernyi életerőt és te inkább ülsz a kanapén és elfogadod. Elfogadod, hogy neked ennyi jutott, aztán már megint a tükörképeddel veszekszel úgy, hogy közben nem nézel a szemébe.

Szomorúság és szomorúság közt is van különbség. Az előbbi az a fajta, amiről, ha nem veszel tudomást sem tűnik el, hiába tereled el a gondolataidat, továbbra is ott lebeg körülötted és arra vár, hogy végre érezd őt. Az utóbbi az, amit érzel és ezáltal túl tudsz rajta lépni. Akkor érted meg igazán a különbséget, amikor már mindkettőt érezted. Ugyanez fut át rajtad a gondoskodás kapcsán is. Amikor azért adsz, hogy szeressenek és nem azért, mert szeretsz.

Lassú folyamat felfedezni, mennyi érzés lapul benned, erőszakkal nem tudod őket előhívni. Hála istennek van rá egy egész életed, hogy érezd és megéld mindegyiket, hogy aztán elmondhasd: éltem.