Remegő kezekkel
nyúlok a korsó sörömhöz, miközben az arcodat nézem. Te a társaság másik végében
ülsz, nevetsz, jól érzed magad, én pedig belül azon ügyködöm, hogyan ne vegyek
tudomást arról, hogy mennyire zavar a jelenléted. Így hát mielőtt még a számhoz
emelném a korsót, inkább észrevétlen visszahelyezem az asztalra és felnevetek
azon az ócska poénon, amit valaki az imént elsütött. Mindenki felszabadultan
nevet, engem kivéve, ugyanis másnak itt nincs takargatnivalója rajtam kívül.
Talán nem is te vagy az, akinek a jelenléte zavaró, hanem nekem nem kellene itt
lennem. Lehúzom a maradék sörömet, majd amikor halkan elköszönök a hozzám
legközelebb ülőtől és felállok az asztaltól, igyekszem úgy elsétálni, hogy a
lábremegésem se legyen látványos. Miután kiérek a kocsmából, akkor jövök rá,
hogy amit én érzek, az mások számára teljességgel láthatatlan. Kifújom az órák
óta benn tartott levegőt és előkapok egy szál cigarettát. Ezer éve nem
gyújtottam rá és most sem azért teszem, mert hiszek abban, hogy ez a szál megnyugtat.
Inkább csak az emlékek íze érdekel, mert minden egyes slukkban megbújik az az
időszak, amikor nem izgultam azon, hogy tartozom-e közétek. Amikor nem éreztem
magamat kívülállónak vagy hibásnak, sem egy nagyra nőtt gyereknek vagy éppen
túl öregnek. Amikor minden szavam és tettem azt tükrözte, hogy egyenrangú
vagyok mindenkivel. Ennek következtében azt hittem, bármit megtehetek – de a
bármiből időközben semmi lett.
Azt mondják, az
idő segít majd előre, de én nem tudok várni. Feszélyez a tudat, hogy nem tudom
kezelni azt, ami körbevesz. Hogy nap mint nap beférkőzik a tudatomba az a
gondolat, hogy vajon jó ember vagyok-e. Aztán újra ott tartok, hogy ez úgysem
számít, ezért előkapom a telefonomat a zsebemből és inkább lebeszélek valaki
olyannal egy találkozót, aki nem ismer, és akivel nem is akarok találkozni.
Kerülni akarom azokat, akiknek hiányzom, és akik nekem is hiányoznak.
Miért van az,
hogy valaki túl idős, valaki pedig túl fiatal? És miért van az, hogy én a kettő
között vagyok? Valakinek az anyja vagyok, neked pedig a gyermeked voltam, aki
az óvodáskori rajzait mutogatta vigyorogva, maszatos szájjal. Ami másoknak
elég, az nekem túl kevés, nem bírom ki, hogy ne legyek egy kicsit túl sok. Nem
bírom a köztes állapotot, ezért inkább lökök a mérlegen, pedig a szavaimmal
törekszem az egyensúlyra, még akkor is, ha nem létezik. Miután elhagyom a
kocsmát, már újra édesanyaként tündöklök, hiszen amikor megcsörren a telefonom,
más hangszínen veszem fel. Nem akartam gyereket, mégis nekem van a legtöbb.
Aztán, amikor mégiscsak megtanulnak egyedül dönteni, máris hiányozni kezdenek.
Nem tudom eldönteni, hogy ők vagy csak a megszokott szerep hiányzik.
Nem szűnik a
remegés, menetközben folyamatosan attól félek, hogy megbotlok a saját lábamban
és elesek. Eszembe jut a gyermekkorom, amit most élek és hirtelen sóvárogni
kezdek azért a törődésért, amiért akkoriban nem. Amiről azt gondoltam, hogy nem
jár nekem és most, amikor már vágyom rá, úgy érzem, nem kaphatom meg senkitől
sem. Vagy azért, mert valaki édesanyja vagyok, vagy pedig azért, mert valaki
olyan szemében vagyok gyerek, aki nem akar gyereket nevelni.
A remegés a
testemben – azok az érzések, amelyek gondolatok formájában nem tudnak
érvényesülni. Amelyek kettéosztanak engem egy anyára és egy gyermekre. A
remegés az, ami miatt az érzelmeim nem egyebek csokorba szedett, értelmetlen
mondatoknál. Te pedig vígan iszod a hatodik korsó sörödet, én pedig örülök
neki. Bárcsak időben is ott tartanék, hogy valóban örülni tudjak ennek. Leülök
a legközelebbi padra és megvárom, amíg a testem összekapcsolódik az elmémmel,
hogy végre rájöjjek, hogy a megnyugvást, amit tőled reméltem, igazából sosem
tőled vártam. Mégis, amikor ráeszmélek minderre, akkor sem hiszem el, hogy
valóban létezik valahol valaki, akitől feltétel nélkül megkaphatom azt a
törődést, amire mindvégig szükségem volt, csak sosem mertem igazán vágyni rá.