Egymásban
keressük önmagunkat, azt az énünket, amelyiket egykor kinn hagytunk az utcán.
Abban a pillanatban, ahogy a testünk egymáshoz ér, létrejön az a valóság,
amelyikben mindketten létezünk. Annyiszor ismételjük meg ezt a valóságot,
ahányszor csak akarjuk, de tartóssá sohasem válik. Amikor szétválunk, akkor
jövünk rá arra, hogy igazából mennyire törékenyek vagyunk, hogy valójában
egymás ölelése helyett mindvégig egymás mögé bújtunk. Így hát kimászom mellőled
és elindulok.
Szeretek
egyedül sétálni az utcán, mert abban reménykedem, hogy szembejön velem az az
énem és végre a saját szemembe tudok nézni. Elfogadni mindazt, aki vagyok és
összeolvadni az elhagyott énemmel. Együtt akarok élni magammal, hogy ezután
együtt tudjak élni veled. Végre tudom, hogy mire vágyom, végre tudom, hogy kire
várok.
Lassan
eresztenek el a szavaid, megpihennek a vállamon. Tudatosítják bennem azt a
változást, amit te okoztál. Egy ideig küzdök ellenük, mert nem akarom elfogadni
a valóságod, azonban rájövök, hogy élvezem. Élvezem, hogy a szavaid velem
maradtak és irányt mutatnak nekem. Tetszik a valóságod és szeretném, ha neked
is tetszene az enyém. Viszont a távolság hatalmasra nyúlik, nem marad semmi sem
belőled, csak szavak.
A tekintetem
belefúrom a szívedbe, te pedig nem ellenkezel, hagyod, hogy kiássam belőled azt
a temérdek mindenséget, amit elrejtesz még magad elől is. Mennyivel egyszerűbb
másnak elmondani, mi játszódik le bennünk, mint saját magunknak. Szembesülni a
valóságunkkal más által. Találkozni az utcán hagyott énünkkel a másik szemein
keresztül. Egymásba fonódunk. Ajkad a fülemnél, karjaim a derekad körül.
Egymásban vagyunk. Végre nem a másik mögött létezünk. Bárcsak így maradhatna ez
addig, amíg szükségünk van rá, de jóval hamarabb véget ér a kelleténél. Később
már csak esetlenül bukdácsolok melletted, miközben tekinteteddel megpróbálsz
belém látni, de én nem kereslek többé, félek tőled.
Nem akarok
félni tőled. Nem akarok félni senkitől. Keresem a kapcsolót, amivel másokhoz
köthetem magam, de amikor megtalálom, akkor se nyomom meg. Elsétálok és várom,
hogy majd te vagy valaki más megnyomja. A félelem fáj, a fájdalom fél. Mikor
tudunk úgy egymás szemébe nézni, hogy ne keressük önmagunkat?
