Menekülni, menekülni, menekülni!
Folyamatosan ezt szajkóztam, miután
lekerült a fekete gyászruha. Mindegy, hogy hová, csak el innen! Nem akarom újra
látni, ahogyan ott ülsz a fotelban. Nem akarom hallani, ahogyan óbégatod, hogy
„kicsi a konyha”, nem akarom, hogy ott legyél valahol, amikor valójában nem
vagy ott. Nem és nem! Éppen ezért úgy döntöttem, ritkábban járok majd haza,
hogy biztosan ne találkozzak újból az emlékeddel.
Koncertek? Jöhetnek!
Ottalvás? Hogyne, minden hétvégén!
Külföldi út? Már megvettem a repjegyem,
remélem, te is.
Így vártam a tavaszt, az újjászületés
időszakát, ahol minden a szivárvány színében pompázik, a bogarak pedig úgy
zizegnek, a madarak pedig úgy csicseregnek, hogy nem hallani tőlük a saját
gondolatainkat. Épp erre volt szükségem. A zajra, a színekre, az illatokra,
millió különböző érintésre, amivel leküzdhetem a hiányod.
Aztán… aztán be lettünk zárva. Nincsenek
koncertek, bulik, külföldi utak. Haza kellett mennem. Hogy gyűlöltem! A ház
sokkal nagyobbnak tűnt és sokkal csendesebbnek, mint idáig. Én pedig ugyanúgy
vártam, hogy elmehessek. De csak nem jött el a pillanat. Abban a világban
ragadtam, amit oly nagy hévvel igyekeztem elhagyni. Szembe kellett néznem a
gyengeségeimmel, azzal, hogy mennyire hiányzol, mennyire magányos vagyok
nélküled. Hogy még mindig látlak, pedig egyáltalán nem akarlak látni. Nem
akarom, hogy a hiányod befolyásolja az életem.
Aztán teltek, múltak a hónapok, másképp
láttam a dolgokat. Azt gondoltam, talán az élet azért marasztalt otthon, hogy
ténylegesen lezárhassak mindent. Mert a menekülés nem megoldás. Aztán már
megint nem így gondoltam. Aztán megint így. Úgy szálltam fel egy hullámvasútra,
hogy évek óta nem jártam vidámparkban. Egyszer azt hiszem, túlvagyok rajtad,
aztán meg újból megjelensz az álmaimban, mintha mi sem történt volna. Néha azon
gondolkodom, ki fogja, illetve fogja-e egyáltalán bárki is betölteni azt az
űrt, amit hagytál. Lesz-e olyan nap az életemben, hogy nem azon gondolkodok,
mennyi mindent vesztettem, hanem azon, hogy mennyi mindenem van?
Mások azt mondják, legyek türelmes, én
pedig már képtelen vagyok megülni a seggemen, mert már annyit vártam. Túl sok
mindent nem értek, és minél jobban próbálom megérteni, annál jobban nem értem
és annál több mindent nem értek. Tehetetlennek érzem magam és elveszettnek.
Reménytelennek. Utálom azokat, akik csakúgy kapnak, pedig nem tesznek egyebet,
csak elvesznek másoktól. Aztán már nem utálom őket, hanem csak magamat, amiért
így gondolkodom.
