Kiiszod a bögréd tartalmát, így az üresség végre nem benned van. Óvatosan helyezed vissza az asztalra, miközben szemeidben gyűlnek a könnyek. Hiába remegsz, válaszolsz azokra az üzenetekre, amiket órák óta olvasatlanul hagytál. Legszívesebben leírnád mindenkinek, hogy „segítség!”, de tudod, nem lenne értelme, mert még te magad sem vagy tisztában azzal, mi is bánt igazán.
Egyszer anyukáddal sétáltál haza a vasútállomásról a kezedben egy hatalmas és csúnya rózsaszín unikornissal. Úgy ölelgetted, mintha ő lenne az egyetlen társad, anyukád kezét pedig úgy szorongattad, mintha már előre megérezted volna, egyszer csakugyan otthagy majd ezzel az ócska plüssel. Ekkor tizennyolc éves voltál.
Úgy
teszel, mintha egy ékkel megállítottad volna az idő kerekét, hogy egy
másodpercet se haladjon tovább, mert neked itt pont jó. Nem akarod látni azt a
sok borzalmat, ami vár rád. Ugyanazokat a vicceket meséled, ugyanazokat a
ruhákat hordod és ugyanazokat a hibákat követed el újra és újra, miközben
körülötted mindenki felnő.
Az
erő, amit egykor neked tulajdonítottak rég nincs már veled, talán soha nem is
volt, csak a sok sajnálkozó tekintet szülte. Leültek melléd, megkérdezték, hogy
vagy, te elmesélted, aztán odébb álltak és a távolból integettek tovább. Ők
megtettek mindent.
A
barátokból időközben haver lett, a haverok pedig tudjuk nagyon jól, hogy pont
akkor nincsenek ott, ha ver az élet. Ránézel a csúnya rózsaszín unikornisra,
újból szembesülsz azzal, hogy ketten maradtatok, de te ezt nem akarod. Így hát
kitalálsz magadnak még valakit, akivel esténként együtt alhatsz. A pizsamád egy
pólóból és egy rövidnadrágból áll, ami éjszaka láttatja a sebeidet. Ilyenkor
sírsz egy kicsit, jóéjt-puszit adsz nekik, hogy biztosan elaludjanak, és ne
szakadjanak fel az éjszaka közepén – pláne akkor ne! Mert az aztán
elviselhetetlen. Nem elég, hogy napközben azzal kell foglalkoznod, hogyan
takard el őket és hogyan ne vegyél róluk tudomást, de ha este is nyalogatnod
kell őket, hogy végre megnyugodjanak, az az igazi katasztrófa.
Lankadt
a figyelmed, most épp megint megnyugodtál, mivel valaki a kérésedre megölelt.
Úgy hiszed, az érintés többet ér a szónál, csak arra nem gondolsz, hogy mi van
akkor, ha kötelezően történik. És az agyad újból pörögni kezd, hogy vajon hány
ölelés volt valódi és hány csak kényszer. Mindenben csak a kényszert látod,
egyedül a plüssben nem. Még az elképzelt személy, aki éjszakánként melletted
alszik átkarolva téged, még az is csak kényszeresen van ott, hiszen te képzeled
oda!
Ideje
megálljt parancsolni, mert komolyan mondom, becsavarodsz. Túl sokat
gondolkozol, ez ám a baj.
Csak
ülj le.
Ülj le,
ha mondom neked.
Így
hát leültem.
