Éppen
azt az íróasztalt törlöm, amit már nem használ senki. Csakúgy úszik a porban,
néhányszor fel is köhögök, miközben felszállnak az aprócska porcicák. Az asztal
tetején ugyanaz a kupi van, mint azelőtt, nem mozdítottunk el semmit a
helyéről. Megpillantom a bekeretezett fényképedet az íróasztal melletti polc
legtetején, aztán sóhajtok.
Mikor
jössz vissza?
Soha.
Nagyot
nyelek és kisietek a nappaliból. Apa kérdezi, letakarítottam-e az asztalodat én
pedig bólintok, majd elteszem a rongyot és felmegyek a szobámba. Kiterülök a
hatalmas ágyon, amin nemrég még ketten aludtunk. Nagy lókötő vagyok már én,
mégsem zavart soha, hogy együtt kellett veled aludnom. Kellett egyáltalán? Hisz
nem volt kötelező sosem. Rosszabb estéken, amikor szomorú voltam, csak elkezdtem
kutatni a takarók alatt a kezed után, hogy megfogjam. Ez mindig egyfajta erőt
adott nekem, egy megnyugvást, egy biztonságot. Tudtam, hogy itt vagy velem.
Aztán ezt a szobát felváltotta a kórházi szoba, az vált szokásos helyszínné,
illetve a földszint, hogy ne kelljen lépcsőznöd a későbbiekben. Minden
pillanatban, amikor végigsétáltam azokon a rémséges folyosókon, összeszorult a
torkom. Ahogyan belestem egy-egy kórterembe és láttam azokat az embereket…
Kiabáltak, sírtak vagy csak csendesen, mindenféle érzelem nélkül feküdtek az
ágyon és várták, hogy vége legyen. Hogy minek? Ezt csakis ők tudták.
Emlékszel
azokra a fiúkra, akikről mindig meséltem neked? Képzeld, már nem mesélek róluk.
Tudod, miért? Mert nem vagy itt, ők pedig sosem voltak itt. Minek meséljek
olyanokról, akik nincsenek jelen, ráadásul hogyan, ha te is hallótávolságon
kívül jársz már? Tudom, mit akarsz mondani, de jelzem, hogy az nem ugyanaz.
Igen, egy anya meghallja a gyermeke szavait, akárhol is van, de nem, ez most
más helyzet, te is nagyon jól tudod.
Hideg
a kezed – mondtad mindig, amikor megfogtad a kezeimet. Rossz a vérkeringésem –
feleltem én, majd megvontam a vállamat. Mindig te jutsz eszembe, ha valaki
mással folytatom le ezt a párbeszédet. Mostanság annyira hidegek a kezeim, hogy
volt olyan nap, amikor kesztyűt húztam fel, hogy melegen tartsam őket – úgy,
hogy odakinn hét ágra sütött a nap. A kis parázzsal, amit még te adtál a
kézszorítások alkalmával, próbálom felmelegíteni, de egyre nehezebben megy.
Jól
emlékszem a napra, amikor elkezdett hullani a hajad. Szomorú voltál. Nem
mutattad, de szomorú voltál. Felkaptál egy kendőt a sok közül, ami már egy éve
elő volt készítve neked, majd ragyogó arccal tetted tovább a dolgodat. Úgy
ragyogtál mindig, mint a Sarkcsillag éjjelente, amikor nem takarja ki semmi.
Elpusztíthatatlan voltál akkor is, amikor már tudtuk, hogy azok a falak
omladoznak és sosem fognak újból felépülni.
Egyre
tisztábbá vált az arcod, a hangod tompábbá, gesztusaid megfeleződtek. Nem
voltál már otthon velünk, nem tudtunk segíteni neked és ezt te nagyon jól
tudtad. Fájt neked, hogy fájdalmat okozol nekünk. A sok fájdalom mellé még ez
is beékelődött. Szerettél volna mindenkit tehermentesíteni – jártál, keltél,
ahogy és ameddig tudtál, ahogy és ameddig az elhaló izmaid engedték.
Már
nem használtál kendőt, hiszen minek azt használni, ha az ember nem megy semerre
sem, mert haldokló teste nem engedi? A régi nagy beszélgetések leredukálódtak
egy fél percre, amiben összefoglaltuk, velünk mi történt. Azért csak velünk,
mert veled mindennap ugyanaz történt: a szenvedés. Aztán hiába mondtunk bármit,
már nem tudtál rá figyelni.
Sokszor
elképzeltem, milyen lesz a búcsú pillanata. Eleinte szerettem volna elmondani
mindent, de tényleg mindent. Órákon keresztül ott ülni és mondani. Aztán végül
nem így lett. Behívtak minket, te kapkodtad a levegőt, utolsó erődből még
bekaptál egy gyógyszert és azt kérdezgetted, miért vagyunk ott mindannyian.
Illetve: majdnem mindannyian. A többiek beszéltek, én álltam és némán sírtam. A
gondosan felépített tervem a búcsúnkról abban a pillanatban szállt el.
Megfogtam a kezed, hogy még utoljára felmelegíthesd, belenéztem a szemeidbe,
amik könnyekben úsztak. Nem azért könnyeztél, mert sírtál – jobban mondva,
nemcsak azért. Hanem fuldokoltál is.
Szeretlek
– hagyta el a számat ez a nyolcbetűs szó. Ekkor már tudtam, hogy a búcsúnk megtörtént. Aztán másnap jött a telefon, én pedig egész álló nap feküdtem az
ágyon és kerestem a gondolataimat, amik szétszéledtek. Aztán eltelt két hónap.
Az emberek többsége a temetés után túllép a dolgokon: eljönnek, megnézik,
sírnak vagy nem, aztán nekik megy tovább az élet. Nekünk is megy tovább, csak
másképpen.
Két
héttel a halálod előtt összetalálkoztam egy jó ismerősöddel, akivel már rég nem
találkoztál. Ő biztos volt a gyógyulásodban. Persze, hogy biztos volt, hiszen
nem látott téged. A combjaid akkorák voltak, mint az én alkarom, a bőröd
fakószürke, kisebb-nagyobb bevérzések a testeden, megdagadt bal kar. Járni nem
tudtál már egyáltalán, még a fordulás is nehezen ment. Mikor még otthon laktál,
olykor előfordult, hogy telefonon hívtad apát, hogy kísérjen ki a mosdóba vagy,
hogy fürdessen meg. De amint beleálltál a lavórba és az első csutak megvolt,
már mondtad is, hogy elég ennyi. Ezek az emlékképek villantak be akkor is, amikor
ezzel az ismerőssel találkoztam.
A
kendőidet végül én hordom, csak nem úgy, ahogyan te. Fásliként tekerem velük
körbe magam, afféle pajzsként, hogy mindentől megvédjem magam. Körbe tekerem
velük a szívemet is, hogy véletlenül se mehess el. Hiszen, ha elmész, akkor ki
fogja felmelegíteni a kezeimet?
