Egy harmincéves nő átlagon aluli napjai

Harmincéves vagyok. Éppen hazafelé tartok a munkahelyemről, ahol már megint felidegesítettek. Egy követ rugdosok az eső áztatta aszfalton és azon tanakodom, mit egyek vacsorára. Megegyem a tegnap összedobott lecsó maradékát vagy inkább rendeljek kínait? Az a lecsó úgyis borzalmasra sikeredett, inkább felhívom a futárt. Szép lassan megérkezem a lakóház elé, ahol a lakásom található. Már megint itt egy macska a bejáratnál, odamegyek megsimogatni. Szabály, hogy a lakók nem tarthatnak háziállatot, úgyhogy kiélem magam, ha látok egy-egy erre tévedt állatot. Jó kis pufi, nagy szőrű cicák, akik mind elkezdenek dorombolni, amikor egyet simítasz a kis buksijukon. Kár, hogy nem jöhetnek be. Mindenesetre felszaladok a lakásomba, lehozok egy kis tálat, amibe tejet öntök. Azt nem mondja ki a szabály, hogy nem etethetjük őket, elvégre, mindez az épület előtt történik, nem benne, akkor meg?

Nemigen beszélgetek a szomszédokkal, csak és kizárólag akkor, ha nagyon muszáj. Például, ha a postás véletlenül az én ládámba dobja az ő szemetüket. Vagy akkor, ha ők jönnek panaszkodni, hogy már megint ideszoktattam valami flancos jószágot. Nem tehetek róla! Most hagyjam őket megdögleni?

Tárcsázom a kínai kajálda telefonszámát, és amíg kicseng, végiggondolom, hogy a héten vajon ez a hányadik alkalom, amikor innen rendelek. Ó, remek, csak a negyedik. Bár a probléma sokkal inkább azzal van, hogy még csak kedd van. Egy vállrándítással elintézem az egészet, hiszen ez az én életem, ebbe senki nem szólhat bele. Már harmincéves vagyok! Tulajdonképpen törzsvendégnek számítok ezen a helyen, már van is kedvezményem: minden ötödik rendelésemnél egy héten levonnak öt százalékot az árból. Hát nem nagyszerű?

Amíg várom a vacsorám, felnézek az összes közösségi oldalamra, hogy még véletlenül se maradjak le arról, ahogyan a legtöbb volt gimis vagy általános iskolás osztálytársamnak megszületett az első, vagy éppen a sokadik gyermeke, netalántán most ment férjhez vagy csak szimplán elérte karrierje csúcsát. Mindegyikre nyomok egy lájkot, hogy tudassam velük, mennyire oda meg vissza vagyok, bár tudom nagyon jól, hogy az én szürke reakcióm elveszik a többi között. Ilyenkor mindig megnyitom a saját profilomat. Nemrég változtattam képet. A gimnáziumi tablófotómat töltöttem fel, amolyan nosztalgia gyanánt. Nem vagyok nagyon népszerű a közösségi oldalakon, de azért néhány kedves reakció érkezett. Plusz valaki odaírta, hogy örülne, ha látna rólam mostani képet, például a gyerekeimmel vagy az urammal. Persze, mert az ember ilyen idős korában már csak róluk tölthet fel képet igaz? Mit kell itt villogni állandóan?

Miután behoztam a rendelésemet és a másodperc tört része alatt felzabáltam mindent, kidőlök a kanapémon. Gimiben mennyi pasi bomlott utánam, te jó ég! Jó, nem olyan sokan, de azért volt egy-két rajongóm, na. Illetve egészen addig elviseltek és lógtak velem, amíg jobban meg nem ismertek, de ez nem számít. Akik kitesznek mindent az internetre, csak felvágnak azzal, amijük van. Csupa hazug, hamis dolog! Nekem is lenne mivel felvágnom! Van munkám, van egy lakásom. Jó, most épp nem jut eszembe több, de valakinek még ennyi sincs. Oké, igazából a lakást anyám fizeti, mert eléggé alulfizetnek a jelenlegi munkakörömben, ráadásul be sem vagyok jelentve, de aggodalomra semmi ok, hiszen hamarosan elő fognak léptetni! Hogy én ezt honnan tudom? A zsigereimben érzem.

Este kilenckor jövök rá, hogy el kéne mennem bevásárolni. Szerencse, hogy a közelben van egy éjjel-nappali. Összeszedem magam és elindulok. Csak néhány megálló metróval. Utálom a tömeget, ezért előveszem a zsebemből a zenelejátszómat, bedugom a fülembe a fülhallgatómat és elindítom a Perfetti Sconosciuti betétdalát. Meg is van az esti programom, ha visszaértem a bevásárlásból. Megnézek majd valami jó filmet. Lehetőleg valami csajosat, sőt, tinifilmet, megjött a kedvem a romantikus fiatalokhoz. Olyan jó nézni, amikor a menő fiú meg a béna csaj összejönnek. Igen, most pontosan ehhez van kedvem! Vagy lehet inkább elmerülök a Marvel világában. Igaz, hogy szinte az összes Marvel filmet láttam már vagy hatszor, de sosem unalmas újból megnézni valamelyiket.

A boltban hatalmas a sor. Azt hittem, csak én felejtettem el bevásárolni a nap folyamán, de ezek szerint ez nem így van. Látom, ahogyan az előttem álló kezében van két doboz sör. Teljesen igaza van, kell valami nekem is hangulatfokozónak a filmhez, illetve, jó lenne leöblíteni a kínait is. Leemelek a polcról egy üveg bort. Hűha, ennek aztán van ára! Még szép, hogy ezt veszem meg, hadd lássák az emberek, hogy milyen kifinomult ízlésvilággal megáldott nővel van dolguk. Jobban mondva lehet, ha elkezdenének egyszer közeledni.

Amikor sorra kerülök, a pénztáros közli velem, hogy nincs elég pénz a kártyámon. Elkezdek kutakodni a zsebemben, közben kiszórok néhány aprót, ami benne maradt. Érzem, ahogyan lángba borul az arcom. A pénztáros unottan néz rám, a mögöttem állók is csendben várakoznak, mégis azt érzem, hogy hamarosan mindenki üvölteni fog velem. Némán adom át az összeget, aztán sietősen távozok. Micsoda szituáció! Egek! Gyűlölöm, amikor kommunikálnom kell a környezetemmel. Egyszerűen lefagyok, ha hozzám szólnak és képtelen vagyok megszólalni. Hebeg-habogok összevissza, aztán az emberek megunnak és otthagynak.

Amikor visszaérek a lakásba, egyszerűen csak lerogyok a kanapéra. Beállítok egy filmet a laptopomon, kibontom az üveg bort, amiből töltök egy keveset egy giccses pohárba, csakis azért, hogy legalább egyetlen éjszakára egy valódi harmincas nőnek érezhessem magamat. Olyannak, akinek nem pókhálós a… Na igen. Amikor belekortyolok a borba, iszonyú fintor ül ki az arcomra. Kellett nekem jó drágát venni! Akinek ez ízlik, az meg is érdemli, hogy ennyit költsön rá, mert én aztán nem fogok ilyet inni többé, annyi szent! Majd megpróbálom elpasszolni a szomszédasszonynak, akiről tudom, hogy zugivó. Feltéve, ha szóra nyílik a szám, mert az még korántsem biztos. Elindítom a filmet, de két perc után elnyom az álom.

Reggel fáradtan megyek be a munkahelyemre, mivel a kanapén aludtam. Annyira mélyen aludtam, hogy reggelig fel sem keltem, elaludtam a nyakam és a hátam is fájt. Mindenesetre végigdolgoztam ezt a napot is úgy, mint a többit. Mielőtt leléptem volna, odajött hozzám a főnököm. Megveregette a vállamat és azt mondta, van egy nagy híre a számomra. Kérdőn néztem rá, ugyanis nem szoktam vele beszélgetni. Én senkivel sem szoktam. Szerencsére nem kertelt és egyszerűen kimondta: előléptet. Nagyokat pislogva meredtem magam elé. Azt mondta, a raktárból átkerülök a kiszolgálókhoz. Lesz egy nap, amikor betanítanak. Azt nem tudom, hogy ezek után végre bejelentenek-e, de nem számít. Sőt, azon se agyalok, hogy innentől kezdve beszélnem kell az emberekkel.

Előléptettek! Végre én is fel tudok valamit mutatni az életben.