Már nem emlékszem, mit láttam meg benne először. Talán a mosolyát vagy a szeme sarkába kiülő érzelmeket. Elsőre csak szépnek láttam, nagyon szépnek. A mozdulatait, amikor az izmai elernyedtek a közelemben, majd újra megfeszültek, ha továbbállt. A tekintetét, ahogyan mindig utat tört magának és végül rajtam felejtette. A hangját, ahogyan másképp csendült, ha velem beszélt. Eleinte nem hittem el, csak különböző álmokba szőttem. Később kibővült a lista, egyre könnyebb volt vele szót érteni, felfedeztük a hasonlóságokat. Kezdetben én, végül ő erősítette ezt meg. Mégis a múlt láncai erősebbek voltak, amikor rántott rajtunk az élet.
Sokat dúdolt, a szomorú dalokat is vidámmá varázsolta. Mindenkivel udvarias volt és előzékeny. Nevetett a béna vicceken, majd maga is elmondott egyet-kettőt. Jó volt. Mégis mintha a folyton újraéledő sebek bekebelezték volna, feloldódott a hiányban. Félt. Nem engedte, hogy vigasztalják vagy biztassák, ugyanis mindez ismeretlen volt a számára. Falakat épített. Az elismerésre ácsingózott, a státusz vált a mindenévé. A hamis könnyen lerombolja az igazat, egyszerűbb építgetni, elvégre nem kell hozzá valódi nyersanyag. Könnyebb elbújni mögé.
Az elérhetetleneket kereste, de csak titokban, ezért sokat foglalkozott azokkal, akik őt keresték. A megtévesztés mesterévé vált, de csak az igazán okosak láttak át rajta. A tények már a megvezetés eszközévé váltak, az igazság ellen beszéltek; a feltételezések vezettek be a fal mögé. Az elfojtott érzelem reinkarnációja a feltevés. Minden út visszavezetett a kiindulóponthoz és a kérdésekhez. Milyen jelentőséggel ruházható fel a lánc, a gúzsba kötöttség? Mikor segíti az eligazítást a láthatatlan tett, avagy segíti-e egyáltalán? A tagadás valóban jelentheti-e egy másfajta igazság jelenlétét?
Kifejezetten szeretett bujkálni. A különböző helyzetekben, amikor nem úgy reagált, ahogyan elvárták tőle. Ugyanakkor én láttam mögöttük őt. Sosem tettem szóvá, sosem vigasztaltam meg. Hagytam, hogy ne gondoljon a körülötte zajongók vádaskodására; hagytam, hogy ne hallja meg a szóbeszédeket. Meddig hallgathatok mindenkire egyszerre? Kell, hogy legyen mindennek értelme? Kinek a szava az erősebb? Meddig érdemes várni arra, hogy erősebb legyen a másik?
A külsőség válik státusszá, megmutatni, amink van – eltüntetni, amink nincs. Nem akarom látni, hiszen tudom, hogy ő ennél sokkal több, a hiányaival együtt is. A részletekből épül fel az egész, de más az, amikor ránk bízzák a hiányzó részletek megrajzolását. Kedvünk szerint alakítható. Tudta, hogy szép, de nyomban elhitte, ha valaki az ellenkezőjét állította. Azt gondolta, csak a fal lehet szép, ami mögötte van, azt jobb, ha nem látja senki. Így aki akarta, rángatta és megkapta tőlük az önigazolást. Belül pedig szépen kezdte felemészteni a vágy, hogy több legyen másoknak, mint egy test. A hiány vált az útmutatóvá. Nem vett észre senkit sem, akit viszont igen, azt se merte jobban észrevenni. Elfordult, ha már jól érezte magát.
Vártam. Csak álltam és vártam. Figyeltem. Éltem. Néha haragudtam, máskor pedig csak ösztönösen cselekedtem.
Még mindig várok. Azt hiszem, nem tudok tovább nem várni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése