Az üzenet

Remegő kezekkel ütöm be a nevét a keresőbe. Egy darabig elidőzök az adatlapján, miután rákattintok a nevére. Újból végignézem a képeit, csak és kizárólag a régieket, mivel újak nem láthatóak. Nem tudok róla semmit, ugyanis négy hónapja nem beszélünk. Pedig megígérte, hogy nem változik semmi. Ebbe azért belefért volna néhány „szia, hogy vagy”, illetve egy „boldog szülinapot”, de nem… még az utóbbi sem fért bele úgy tűnik. Pedig ezt aztán tényleg nem vártam volna tőle. Csak egy rövid, kétszavas üzenet, nem olyan nagy ügy. Pláne úgy, hogy én is írtam. És tudom, tudom, hogy fenn volt, mert láttam, hogy ezt meg azt lájkolt! Oké, elég gyerekes vagyok, de akkor is!

Pontosan azzal a szándékkal nyitottam meg a chatablakot, hogy most írni fogok neki. Mert érdekel, hogy mi van vele. Ha mástól nem merem megkérdezni, akkor tőle fogom. Mondjuk, tőle még annyira se merem… Basszus, barátok vagyunk, nem? Akkor meg mitől félek? Hogy nem ír vissza? Hogy meg sem nézi, vagy csak „leláttamozza”? Őszintén szólva, igen, ettől rettegek. Na, de! Nem szabad tovább húzni az időt. El is kezdek gépelni.

„szia mizu” – ütöm be. Hm… Hát… Hogy is mondjam? Talán egy kis javítással…

„szia, mizu?” – na, így már talán elfogadható, nem? Vagy nem? Nem… Mégis ki az, aki úgy ír rá valakire négyhónapnyi kommunikáció hiányában, hogy „szia, mizu?”. Gyorsan kitörlöm az üzenetféleséget, majd agyalni kezdek, mégis mit írhatnék.

„Szia, olyan rég hallottam felőled, mi van veled?:)” – ez talán jobb egy fokkal. Még szmájlit is biggyesztettem a végére, hát nem édes? Hirtelen ideges leszek, kitörlöm ezt is, majd a következőt ütöm be:

„na csá, hallod, baszódj meg, amiért eltűntél és nem kerestél, rohadtul nem erről volt szó. azt mondtad, minden marad ugyanúgy, aztán meg még a szülinapomon sem írsz nekem. igazán köszi” – jó, ezt már rögtön abban a pillanatban kitöröltem, ahogy begépeltem. Semmi értelme elküldeni egy dühös, sértődött üzenetet. Nagy sóhaj hagyja el a számat és inkább félrerakom a laptopom. Majd holnap, akkor mindenképpen írni fogok neki.

Aztán ezt mondom holnap is. Majd ezután is. És az azt követő napon is.

Ez így nem mehet tovább! Ő nem fog írni, mert… miért írna? Én viszont szeretném tudni, hogy mi van vele. Olyan régen láttam. De ha írok neki, akkor biztos arra gondol, hogy én… Én pedig nem akarom, hogy arra gondoljon, hogy én… Erős vagyok, nem írok! De tudni akarom… Nem, nem akarom tudni!

Az a baj velem, hogy egy szimpla üzenetbe is túl sokat képzelek. Pedig csak annyit írnék benne, hogy „Hé, miújság, el vagy tűnve…”. Ebbe aztán az ember nem gondol sokat. Főleg, ha egy jó barátról van szó. Jó? Barát? Az vagyok én még egyáltalán? Elvégre a barátok keresik egymást, kíváncsiak a másikra. Itt viszont úgy érzem, hogy csak én vagyok kíváncsi rá. Vagy mi van, ha ő is kíváncsi rám? Lehet, ő is ennyit szenved egy nyamvadt üzeneten, mint én? Ne gondolj már mindent túl!

„Hé, miújság, el vagy tűnve…” – ütöm be végül ezt az üzenetet. Nem biztos, hogy ez a legjobb, amit írhatok, de mindegy, nem? Úgysem tudja az előzményeket. Még vacillálok, hogy elküldjem-e vagy sem. Csak meg kell nyomnom az entert.

Csak. Nyomd. Meg. Az. Entert.

Á, inkább az egérrel rákattintok a gombra. Nem, inkább nem küldöm el. Kitörlöm az üzenetet, a kurzort pedig a lájkjel felett hagyom. Elmélyedek a gondolataimban, hogy mi legyen az üzenet. Ebben a pillanatban benyit apa a szobámba, én pedig ijedtemben megnyomom az egeret.

- Jó lesz az a maradék milánói ebédre? – kérdezi. Rémülten bólogatok, hogy tökéletes, majd megvárom, amíg kisétál a szobámból és becsukja az ajtót. Újból a laptopomra pillantok, és ekkor veszem észre, hogy mit műveltem. Egy rohadás lájkjel. Elküldtem. Véletlenül.

Kiikszelek mindent, a tenyerembe temetem az arcomat. Most mit csináljak? Töröljem ki? De az még gázabb… Írjam, hogy véletlen küldtem? De akkor meg azt gondolja, hogy visszaolvastam a beszélgetéseinket. Vagy esetleg, ha azt írnám, hogy amúgy is írni akartam neki?

Elnevetem magam, majd megrázom a fejemet. Minek írjak ezek után bármit is? Úgysem javítana semmit. A legjobb az lesz, ha mindent ugyanúgy hagyok, és többé nem vetemedek semmi ilyesmire, mert úgy tűnik, hogy ez a netes kommunikáció nem nekem lett kitalálva.